22. fejezet

Sziasztok! Tudom kicsit több kihagyással hoztam meg a mostani részt, de ennek ellenére remélem mindenkinek tetszeni fog. Nagyon köszi mindenkinek aki az előző résznél kommentolt, és azoknak akik feliratkoztak. A következő részt már megírtam, azt hogy mikor hozom rajtatok múlik. Ha látnám, hogy legalább a fele azoknak akik feliratkoztak kommentolna, talán naponta is hoznám a részeket. Nagyon jó azt látni, hogy tetszik valakinek amit írsz. Szóval MINDENKI KOMMENTOLJON és akkor akár már holnap hozom a kövi részt. Csak rajtatok múlik.

Jó olvasást kis csillámpónik!

Amber Moore

22) Utolsó remény

Kész voltam meghalni. Bátorságot vettem magamon, majd meghúztam a ravaszt.

A pisztoly elsült. De pont abban a pillanatban valaki kiverte a kezemből, így az nem a kívánt helyen végezte el a dolgát, hanem vízbe lőtt.

- TE NORMÁLIS VAGY?!-ordított rám, az illető, aki történetesen megakadályozott abban, hogy megöljem magam.

Nem tudtam eldönteni, hogy mérges legyek-e rá emiatt, vagy éppen ellenkezőleg örülnöm kellene annak, hogy megállított benne.

Nem, az elsőnél maradok.

Mérgesen pillantottam fel rá. A szemeiben, hitetlenkedést, mérget, és aggodalmat véltem felfedezni, mind a hármat egyszerre. A legjobb kombináció mondhatom.

- Honnan volt egyáltalán neked fegyvered? És mi késztetett téged erre Lilly?- annak ellenére, hogy az éjszakában ordítozott velem, olyan mérgesen, hogy minden épeszű ember a láttára, elbújt volna ahova csak tud, engem nem ez akasztott ki. Még csak nem is féltem tőle. Miért félnék? De az, hogy ő, engem Lillynek hívjon! Na ez, volt az amin kiakadtam.

- A nevem Babe. – néztem a szemeibe szúrósan.

Justin erre csak felsóhajtott, beletúrt a hajába, és a szemit rám emelte, a magyarázatomat várva.

- Nem tartozok neked semmiféle magyarázattal! Egyáltalán miért kellett kilökni a kezemből a Glockomat?!-csattantam fel.

- De még mennyire, hogy magyarázattal tartozol. – szűrte ki a szavakat a száján, miközben egy ér jelent meg a fején, jelezve, hogy mindjárt felrobban mérgében.

- Csak meg akartam halni! Ennyi nem elég? Miért nem érted meg, hogy én nem akarok neked semmit se „elmagyarázni”.

- Azért nem fogadom el ezt, mert ismerlek! Ez nem te vagy. Mi lett veled?

Ott álltunk egymás előtt a hajnalban, és ordítoztunk. Jobb se lehetett volna mit ne mondjak.

Fel sóhajtottam.

- Cseppet se ismersz Justin.

- Akkor világosíts fel! Mi történt veled?

- Az történt, hogy egy bérgyilkos vagyok! Érted? B-é-r-g-y-i-l-k-o-s.-betűztem le neki. – Az vagyok azóta az éjjel óta, mióta nem találkoztunk. Kurvára sok embert öltem! A cégnek dolgozok! És nem fogom elmondani, hogy mi az, mert tudom, hogy tudod! Tudom, hogy ki vagy Bassza meg!

Erre elkerekedtek a szemei. De nem hagytam szóhoz jutni, csak fojtattam.

- A halott barátnőm dolga lett volna téged megölni. Gondolom kapós oka volt erre a cégnek, hogy ezt a feladatot kapta. Bérgyilkos vagy igaz? Te is. Csak azt nem értem, hogy bírtál hazudni nekem, és Zaynnek. Zayn. Zayn miatt tettem azt amit te megakadályoztál, oly kedvesen. –háborodtam fel. Már majdnem mondott volna valamit, de én csak folytattam. – Jól hallod, miatta. Történetesen Őt kellett volna megölnöm. Vagy engem öl meg a cég. Egyiket se hagynám. Ezért döntöttem a mellett, hogy megölöm magam. És bánom, hogy megtaláltál, mert így nem szimplán, meghalok, de kínok között fogok. A cég nem a kegyelemről híres. És amúgy ha már őszinteségi rohamom van. Lefeküdtem Zaynnel. Aznap este mikor először találkoztunk. Amikor megkérted, hogy szórakoztasson engem.-horkantottam fel. A szemiben fájdalom csillogott az érzéseim, és a dolgok hallatán, de én csak folytattam.-Szóval hívj engem bárminek. Gyilkosnak, gyengének, hülye ribancnak, aminek csak akarsz, de én legalább őszinte vagyok.

Justin lehajtotta a fejét és megrázta. Percek teltek el, de ő nem szólt semmit.

Gondoltam, hogy ez lesz.

Elítél mind amiatt, amit bevallottam. Amiatt aki vagyok, akivé lettem az életem során.

- Gondoltam, hogy ez lesz. Ég veled Justin. -megráztam hitetlenkedve a fejemet, és megfordultam ott hagyva Őt.

Nem követett.

Én szettem a lépteimet az épület felé. A gondolataim a körül forogtak, hogy talán ez az utolsó óraim közül az egyik. Hogy talán öt óra múlva már kínok között fogok önkiviül állapotban ordítozni fájdalmamban. De igazából abban a pillanatban ez nem is izgatott.

Csak úgy berontottam az ajtón. A lift mellett lévő lépcsőház felé igyekeztem. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, és csak úgy száguldottam a szobám felé. Az ajtót kivágtam, a bőröndömet, és ruhám 75% ott hagyva, felvettem a táskámat az ágyról, beleraktam egy pulcsit, a neszesszeremet, és a Beretta M9- esemet, az egyetlen itteni fegyveremet, ami a glock elvesztése után maradt. Készen álltam.

A táskámat az oldalamra dobtam. A telefonomat a kezemben fogtam, és tárcsáztam a számot, akiben utolsó reményemet leltem.

Pár csengés után meghallottam a hangját a túloldalról.

- Halló

Már kint álltam az utcán. A mínuszok csípték az arcomat.

- Mi is volt az terved?