2. évad: 1. fejezet

1) Things have changed

- 103!- hallottam meg amint a csoport főnök a nevemet kiálltja. Én a földön ültem a csoporttal együtt. Amikor meghallottam, hogy engem is szólítanak megkönnyebbültem. Csak remélni tudtam, hogy tényleg a mai nap az, mikor végre itt hagyhatom ezt a porfészket.

Az elején számoltam a napokat, reméltem, hogy mihamarabb haza mehetek, de egy hónap elteltével kezdett elhagyni a remény. Egyre gyakrabban beszólogattam az embereknek, a csoport főnöknek, kinek a mai napig nem tudom a nevét. Az, hogy így viselkedtem magától értendően nem tetszett senkinek se. Sokszor verekedésbe keveredtem, amit általában megúsztam, hála annak, hogy profi vagyok ezen a téren, de egyszer amikor Neki beszóltam, nem úsztam meg szárazon. Elvesztettem az eszméletemet, s nem tudom meddig nem voltam élet képes. Mivel telefon nélkül és minden egyéb nélkül lettünk mindannyian ide száműzve, senki se tudta megmondani hanyadika volt, de még azt se mennyi ideig aludtam. Onnantól kezdve elvesztettem a fonalat.

A kiképzés pár éve sokkal gyengébb szintű volt. A mostanira ezt egyáltalán nem lehet elmondani. A legtöbben akik itt voltak az első munkájuk előtt álltak. És az 50% nem tette ki innen újból a lábát. Nem bírták sokáig. Az elején nem értettem minek ilyen durva kiképzés, főleg úgy, hogy a fele tábor bele hal, de aztán megértettem. Miközben én itt töltöm napjaimat, kint tovább folyik az élet, s a Brooklyn Five is nagy valószínűséggel már a csúcson van. Ezért a cégnek kellenek a jó emberek mihamarabb.

Minden hónapban volt pár ember akit haza, vagy az első munkájára küldtek. Mindig reméltem, hogy meghallom a nevem, hogy letelt az ittlétem ideje....

- Menj már.-lökött oldalba a mellettem ülő lány. Valószínűleg teljesen lefagytam amikor meghallottam a nevemet, és elfelejtettem, hogy mennem kéne a Csapatfőnökhöz. Felálltam a poros földről, és elkezdtem az asztal felé sétálni.

A Csapatfőnök felemelte a fejét, és össze ráncolt szemöldökkel méregetett.

Majd a kezembe nyomott egy papírt.

Letelt. Letelt, az itt létem. Fél évig vártam ezt a napot. Nem telt el nap, amikor ne gondoltam volna, arra mi történik ezalatt az idő alatt odakint. Vajon mi van Derekkel? Zaynnel? És legfőképpen mi lehet Justinnal? Hogyan áll az alvilág? Fél év alatt sok minden történhet. Nagyon sok. Minden esetre épp elég arra, hogy a Brooklyn Five átvegye az uralmat Brooklyn felett.

Kezemben a papírral indultam meg a kapuk felé. Még utoljára hátra néztem a hatalmas épületre, és a fűben ülőkre, akik úgyszintén engem néztek, szemükben csodálattal, és irigységgel, hogy egy vagyok azok közül, akik kijutottak innen.

A kapu előtt. Több őr is állt. Elkérték (ami a mogorva őrök esetében azt jelentette, hogy kitépték a kezemből) a lapomat, hogy ellenőrizzék, tényleg elhagyhatom a tábort. Majd az egyik a kezemnél fogva megragadott, és elkezdett kirángatni. Szó szerint kidobott a helyről, ami ekkor egyáltalán nem is zavart. Örültem, hogy végre-valahára elhúzhatok onnan. Közvetlen előttem egy fekete Mercedes limuzin parkolt. Amiből éppen akkor szálltak ki. Mintha rám vártak volna.

A sofőr kiszállt, és kinyitotta a hátsó ülés ajtaját udvariasan. Persze azt nem nekem nyitotta ki. Egy vörös hajú, fekete ruhás, napszemüveges nő szállt ki belőle. Arcán fagyos mosoly.

Én ismerem ezt a mosolyt.

Amikor a nő kiemelte másik lábát is a kocsiból, és immár mindkettő lakkozott fekete magassarkújával a poros betonon állt, levette a napszemüvegét.

Az önelégült arcát, most már teljesen egybe láthattam, és felismertem benne, a félévvel ezelőtt megismert Victoria drágaságot.

A nőt, aki elaltatott egy tűvel, csak, hogy véletlen se tudjam meg hova visznek, majd amikor újból magamhoz tértem, már a táborban feküdtem az „ágyamban” magammal körülvéve a csoporttársaimmal, akik kiguvadt szemmel figyeltek. Mint kiderült, eddig senkit se hoztak ide ilyen állapotban. Mindenki tudta, hogy hogyan jutott ide. De valami miatt ez az én esetemben nem így volt. Ezért is néztek annyira akkor azok a zöldfülűek. Valamiért a cég nem bízott bennem. Bármit is írtam, alá a szerződésben, nem bíztak bennem, s ez az érzés kölcsönös volt.

Meredten néztem az előttem álló nőt.

- Drágaság, örömmel látom, hogy jól vagy!- üdvözölt.

Én az előbbi kijelentését csak egy szemöldök ráncolással jutalmaztam.

- Hát kérlek szállj be a kocsiba.

A sofőr erre kitárta előttünk az ajtót, majd miután Victoria beszállt, én is így tettem.

Az ajtó becsukódott mögöttem.

A fekete bőrülések még új illatot árasztottak. A légkondi gőzerővel fújt, a kinti hőség leküzdése érdekében. Victoria velem szemben ült, és nem pazarolta az időt, miután a kocsi megindult belekezdett a szövegelésbe.

- Hát Selena, miután letelt a fél év, újból munkába állhatsz a cégnél. Most éppen a főhadiszállásra tartunk, és lesz egy megbeszélésed Mr. Grahammel, aki elmondja mi is lesz most pontosan a feladatod. A holmidat tőlem fogod vissza kapni.

- Csodás..-morogtam az orrom alatt alig hallhatóan.

- Selena szeretném ha tudnád, hogy ez alatt a fél év alatt sok új szabály lett. A dolgok megváltoztak.

- Mint például?-néztem rá.

- Most már nincs olyan, hogy havonta kapsz egy levelet a munkádról.

- Na és akkor mi van helyette.

- Az emberek csoportra vannak osztva. Vannak akik, a papír munkát végzik, vannak akik a fegyver beszerzést, akik a kiképzőtábort, akik a drogszállítást, az ember rablást. És vannak a legjobbak.

Vártam, hogy folytassa.

-..... akik a Brooklyn Five leküzdésével dolgoznak. Ez a csoport a legkisebb, de annál profibbakból áll. Hamarosan meg fogod őket ismerni.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent tudsz arról mi folyik körülötted.

- Hah.- horkantott fel. – Édesem a látszat néha csal.

Az út hátra lévő részében nem szóltunk semmit se. A kis drágaság a telefonját nyomkodta, vagy éppen műkörmét nézegette.

Én a gondolataimba voltam merülve. Máson se járt az eszem minthogy vajon hogyan áll per pillanat a Brooklyn Five.

Mr. Grahammel való társalgásomat nem vártam különösebben. Sőt azt se, hogy egyből munkába álljak. Találkozni akartam Derekkel. Elmondani neki, hogy élek, s „virulok”. Szerencsétlent fél éve kétségek között hagytam. Azt mondtam, hogy majd hívom mi van. Erről jut eszembe. Ha vissza kapom a cuccaimat kell szereznem egy új telefont. Mivel az előzőt szét törtem. Amit amúgy jól is tettem, csak hát ez most csak plusz problémát jelentett. Kíváncsiság öntött el, hogy mi vár rám. Vajon kik lehetnek benne abban a profikból álló kisebb csapatban, akik a Brooklyn Five ellen mennek..

A kocsi megállt. Majd egyből utána kinyílt a mellettem lévő ajtó. Kiszálltam.

A napfény szinte megvakított, és ott álltam megint, ahol fél évvel ezelőtt, kétségekkel, kíváncsisággal tele.

Victoria is kiszállt utánam. Közvetlen mögöttem állt, majd így szólt:

- Gyere, Mr. Graham már vár rád.- s megindult előre, a főhadiszállás felé a nyomában velem.

Na, ez is lett volna a második évad első fejezete. Várom a véleményeteket, a részről, a blog új kinézetéről, ami amúgy az én művem. :D Remélem elnyerte a tetszéseteket. Köszönöm, azoknak akik szavaztak oldalt, és hozzá szeretném még tenni, hogy összesen húszan szavaztatok, de csak 14 feliratkozó van :/ mi lenne ha ezen változtatnánk? Mindenki aki olvassa a blogot, ÍRATKOZZON FEL OLDALT! Imádás van!

Amber Moore