14. fejezet

Meg is hoztam a fejezetet, jó olvasást, pipálgassatok, komentoljatok, és iratkozzatok fel. :)

Amber Moore

14) Édes nagy hazugságok

                                                                                                                   

- Lilly itt vagy? Minden rendben van?? Lilly!?

Nem. Nem. Nem. Nem és nem. Az nem lehet. Nem ez nem történhet meg.

Justin?

Miért őt akarná megölni a cég? És, hogy lehet, hogy egy olyan profi mint Katy nem találta meg? 

Majd teljesen megvilágosodtam.

A sok drága kocsi, a nagy ház. Valószínűleg Justin se tiszta lelkű. Ő is alvilági mocsokban fuldoklik, és emberöléssel keresi meg a minden napi kenyerét. Így már mindent értek.

- Itt vagy?-kérdezte Alex vagy már hatvanadszorra. Az életem során, az adott körülmények között, már megtanultam, hogy senkiben sem bízhatok. Hogy egy jó bérgyilkos akkor marad jó, ha mindent tud, de ezt a tudást, amit elsajátított senkinek sem adja tovább. 

Ez esetben, bármennyire is akartam őszinte lenni Alexszel  tudtam, hogy akkor cselekszem helyesen, ha a hazugság mellett döntök.

- Alex, itt vagy?-kérdeztem most én.

- Én igen, nem hallottalak.

- Én se téged. Biztosan szar volt a vétel, mostanában eléggé gyakran rossz a vétel a lakásomban, bizonyára le van árnyékolva.-igen, tudom, hazudni nem szép dolog. Minden szülő ezt tanítja kis porontyainak, hogy mindig legyen őszinte. De ember! Ebben a világban ahol élünk, csak úgy mész biztosra, ha csak te magad tudod mindenről a teljes igazságot. Csak is te.

- Most otthon vagy?

- Igen, a lakásomon. Mit mondtál utoljára?

- Azt, hogy akit Katy keresett úgy hívták, hogy Justin Baker.

Rövid ideig csöndben maradtam, gondolkozást imitálva.

- Huh, róla még nem hallottam. Nem ismerem. Viszont most mennem kell, majd még hívlak, és te is nyugodtan bármikor csörögj rám.

- Rendben Lilly, vigyázz magadra.

- Te is, szia.-köszöntem el, majd bontottam a vonalat.

Leszálltam a vonatról a bőröndömmel a kezemben, a vállamon a táskámmal.

Kívülről bizonyára, úgy festhettem mint mindig, de belül teljes nagy káosz uralkodott a fejemben. Tudom várható volt, hogy nem a CBA-ban dolgozással keresett Jus annyi pénzt, hogy egy gigantikus házban éljen, és a hobbija, a drága gyors kocsik gyűjtése legyen. Nem, az úgy eléggé abszurd lenne. Egyszerűen valahol mélyen a tudatalattimban már rég óta motoszkált az a kérdés, hogy vajon honnan? Honnan az a sok pénz?

Hát igen, így már mindent értek. De vajon az alvilágon belül mivel foglalkozik? Úristen, lehet, hogy ő is bérgyilkos...

Csak azt nem tudom, hogyan derítsem ki azt, hogy mit dolgozik. Úgy értem, ha elmondom neki, hogy tudom mit dolgozik, akkor őt is érdekelni fogja, hogy én ezt honnan tudom, és akkor ezer százalék, hogy rájön arra, hogy én mit is dolgozok... Hát igen, ezt így nem akarom. Viszont, így hogy tudom, hogy az egész életét titkolja előlem nem tudom, hogyan nézzek a szemében, hogyan titkoljam el előle, hogy tudom ki ő. Hogyan, amikor ő az, aki mindenkinél jobban ismer? Hát ilyen kétségbe esett gondolataim voltak az egész vonat úton, miután leraktam a telefonomat. Ha most egy rajzfilmben lennénk, bizonyára felrobbanna a fejem a sok gondolkozástól, vagy egy kérdőjellel ábrázolnák a fejemet...

- Osztály.-ordított rá az osztályfőnök a többiekre, akik mind ezidáig beszélgettek. Engem kizökkentve a gondolatmenetemből elkezdte a monológját:

- Rendben, a következő van. A szállás kicsit több mint négy kilométerre van az állomástól. Én egy csoporttal megyek tömegközlekedéssel, aki úgy véli velem tart, a többieknek viszont egy órán belül a szállásnál kell lennie, ott várom őket. Rendben aki akar jöjjön.-indult el az osztályfőnök a buszmegálló felé. Legtöbben követték.... Na jó, ha jobban megnézem, mindenki követte az osztályfőnököt, kivéve én, meg egy srác, aki éppen egy méterre tőlem füves cigizik. Igen, idegen város, és egyedül vagyok, letérek a csoportól, mert nekem nincs kedvem másokkal közlekedni, hát ez tipikusan én vagyok..

A bőröndömet leraktam a földre, rá ültem, a táskámat az ölembe raktam, és elkezdtem nézni a telefonomat. Fogalmam se volt, hogy most, hogyan jussak a szállásra, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom.

Az hívott, akivel most legkevésbé akartam beszélni. Tudom, én se vagyok őszinte ő vele, de ő volt az egyetlen, aki azt hittem nem titkol előttem semmit se...

Párszor kicsöngött, majd erőt vettem magamon és felvettem.

– Halló.